2014. április 30., szerda

Utolsó londoni napjaim meglepetése



Vége. Végre! Megvolt az utolsó munkanapom is Londonban.  Az újabb utolsó. Hisz egyszer már elbúcsúztam végleg, most mégis megint itt voltam. Nevettünk is ezen nagyokat, hogy fél év múlva újra ugyanitt. Minden régi munkatársam ezen viccelődött. Velük együtt nevettem én is, de belül tudtam, ez nem lesz így. Hisz akkor ez a fél év is értelmét vesztené. Megyek haza és teljesen új életet kezdek. Illetve folytatom. Híres, keresett coach leszek! A következő nagyszerű női vállalkozó, aki a semmiből épít birodalmat.

Már otthon lennék. De azért izgatottan várom a jövő hetet is, az utolsó londoni hetem, amikor végre én is turista lehetek ebben a hatalmas városban. Holnap érkezik anyu és Picin, a nagynéném. Megmutatom nekik, hogy hol éltem, meg persze minden mást is, amit nem lehet kihagyni egy londoni látogatónak. Sőt, kedden elmegyünk végre vidékre. Kihagyhatatalan akcióban vettem az utat: Stonehenge, Cotswolds, Stratford, Bath. Mióta itt vagyok, minden vágyam volt látni a vidéki Angliát. És hát ezek a helyek a krémje. Még esőt sem mondanak. Mindenkinek erről mesélek, hogy megyünk.



Anyuék rendben meg is érkeznek, szombat este már sétálunk. Templomok, elegáns Kensingtoni házak, a régi munkahelyem, megteszünk vagy 5 kilométert. Vasárnap is megyünk, de csak úgy, hogy odaérjünk 3-ra a templomba is. Női kör lesz. Az aggodalomról. A legjobbkor. Anyai ágon ez az érzés elég erős bennünk. Bennük! Jókor jöttek. Különben is, nem árt, ha megismerik a londoni „családom” is, a kis magyar protestáns közösséget. Szép az este. De már nem tudok ülni. Palástolom. Nem is veszik észre. Fáj ott hátul, tudod, az ülepem. Érzek egy kis csomót. Kezelgetem svéd cseppel. El kell hogy múljon, kedden megyünk vidékre.

Hétfőn esik, múzeumozunk. Így legalább nem megyünk annyit. Kezelgetem svéd cseppel, de érzem, nagy a baj. Este. Otthon. Megtapogatom. Legalább tízszeresére nőtt reggel óta. Be kell vallanom. Irány az ügyelet. 4 órát várunk, mire az orvos diagnosztizál: tályog. Nem lepett meg, én is így sejtettem.

   - Ez nagyon fájhat. Maga nagyon kedves hölgy, igazán sajnálom. – mondja. Jól esik.

6 óra múlva mennénk vidékre. Képtelen lennék végigülni a buszutat. Maradunk. Mégis vissza kell jönnöm Angliába? Igen, persze! De csak mint turista. Az antibiotikum megállítja a növekedést, az Ibuprofen a fájdalmat. De csak csütörtökig. Újra doki. Vajon mennem kell haza szombaton anyuékkal, vagy mehetek hétfőn Németországba meglátogatni a barátnőméket, a kis keresztfiamat? Engedélyt kapok a maradásra. Még mindig nem váladékozik, nem vágják, emelik az antibiotikum adagot. Én meg megyek. Nem vidékre. A városba. Anyuékkal. Csütörtök este már röhögve esünk be a pub-ba a fáradtságtól:

"Ma bejártunk minden helyet, ahol Anikó az 1 év alatt járt." - írja anyu a kis naplójába. Ezen is csak röhögünk. Már a görbe kisujj is elég lenne hozzá.

De mehetek Németországba! Hétvégén búcsúzkodom, hétfőn elkészülök. Utolsó "pössentés" indulás előtt.
Kifakadt.
A francba. Mi legyen? Lázas telefonálás útban a német repülő felé. Van még mára jegy haza? Végül repülök. Németországba. Ülni nem tudok. De állni nem lehet. Ez kérem az ég. Itt szabályok vannak. Érkezéskor újabb telefonok. Én a barátnőmnek, ő az orvos apjának, ő meg a sebész barátjának. Elég, ha holnap lát a doki.
Hát Németországban is megmutatom a fenekem. Ha nem ettem volna, már vágnák. Így viszont az idő előtti hazautat választom. Fáj. Veszek egy nyakpárnát.
A fenekem alá. Jobb. De fáj. Megmaradok? A német orvos szepszissel ijesztgetett. Schwechat, kocsi, még másfél óra. Rosszabb, mint a repülő. Szombathelyi kórház, a doki műt, újabb másfél óra. De itt legalább nem mozog alattam a föld szék. Már nevetek. Doki megjön. Fáradt. Látszik. Megsínylem? Rögtön behív. Akkor vágjunk! Altatást megúszom, de a fájdalmat nem. Ordítani tudnék. Helyette nevetek. Mit nevetek? Röhögök! Mélyről. Görcsösen, abbahagyhatatlanul. Mert Szabóék nevetnek, ha fáj.



--------------------------------------------------------------------------

Bár már hazatértem, de tervezem, hogy eddig meg nem írt élményeimről, rácsodálkozásaimról, az angol élet különbségeiről legalább utólag írok még. Addig is, itt olvashattok még rólam, tőlem: http://iranytucoaching.blogspot.hu
 
Oszd meg a Facebook-on


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.