2014. április 30., szerda

Utolsó londoni napjaim meglepetése



Vége. Végre! Megvolt az utolsó munkanapom is Londonban.  Az újabb utolsó. Hisz egyszer már elbúcsúztam végleg, most mégis megint itt voltam. Nevettünk is ezen nagyokat, hogy fél év múlva újra ugyanitt. Minden régi munkatársam ezen viccelődött. Velük együtt nevettem én is, de belül tudtam, ez nem lesz így. Hisz akkor ez a fél év is értelmét vesztené. Megyek haza és teljesen új életet kezdek. Illetve folytatom. Híres, keresett coach leszek! A következő nagyszerű női vállalkozó, aki a semmiből épít birodalmat.

Már otthon lennék. De azért izgatottan várom a jövő hetet is, az utolsó londoni hetem, amikor végre én is turista lehetek ebben a hatalmas városban. Holnap érkezik anyu és Picin, a nagynéném. Megmutatom nekik, hogy hol éltem, meg persze minden mást is, amit nem lehet kihagyni egy londoni látogatónak. Sőt, kedden elmegyünk végre vidékre. Kihagyhatatalan akcióban vettem az utat: Stonehenge, Cotswolds, Stratford, Bath. Mióta itt vagyok, minden vágyam volt látni a vidéki Angliát. És hát ezek a helyek a krémje. Még esőt sem mondanak. Mindenkinek erről mesélek, hogy megyünk.



Anyuék rendben meg is érkeznek, szombat este már sétálunk. Templomok, elegáns Kensingtoni házak, a régi munkahelyem, megteszünk vagy 5 kilométert. Vasárnap is megyünk, de csak úgy, hogy odaérjünk 3-ra a templomba is. Női kör lesz. Az aggodalomról. A legjobbkor. Anyai ágon ez az érzés elég erős bennünk. Bennük! Jókor jöttek. Különben is, nem árt, ha megismerik a londoni „családom” is, a kis magyar protestáns közösséget. Szép az este. De már nem tudok ülni. Palástolom. Nem is veszik észre. Fáj ott hátul, tudod, az ülepem. Érzek egy kis csomót. Kezelgetem svéd cseppel. El kell hogy múljon, kedden megyünk vidékre.

Hétfőn esik, múzeumozunk. Így legalább nem megyünk annyit. Kezelgetem svéd cseppel, de érzem, nagy a baj. Este. Otthon. Megtapogatom. Legalább tízszeresére nőtt reggel óta. Be kell vallanom. Irány az ügyelet. 4 órát várunk, mire az orvos diagnosztizál: tályog. Nem lepett meg, én is így sejtettem.

   - Ez nagyon fájhat. Maga nagyon kedves hölgy, igazán sajnálom. – mondja. Jól esik.

6 óra múlva mennénk vidékre. Képtelen lennék végigülni a buszutat. Maradunk. Mégis vissza kell jönnöm Angliába? Igen, persze! De csak mint turista. Az antibiotikum megállítja a növekedést, az Ibuprofen a fájdalmat. De csak csütörtökig. Újra doki. Vajon mennem kell haza szombaton anyuékkal, vagy mehetek hétfőn Németországba meglátogatni a barátnőméket, a kis keresztfiamat? Engedélyt kapok a maradásra. Még mindig nem váladékozik, nem vágják, emelik az antibiotikum adagot. Én meg megyek. Nem vidékre. A városba. Anyuékkal. Csütörtök este már röhögve esünk be a pub-ba a fáradtságtól:

"Ma bejártunk minden helyet, ahol Anikó az 1 év alatt járt." - írja anyu a kis naplójába. Ezen is csak röhögünk. Már a görbe kisujj is elég lenne hozzá.

De mehetek Németországba! Hétvégén búcsúzkodom, hétfőn elkészülök. Utolsó "pössentés" indulás előtt.
Kifakadt.
A francba. Mi legyen? Lázas telefonálás útban a német repülő felé. Van még mára jegy haza? Végül repülök. Németországba. Ülni nem tudok. De állni nem lehet. Ez kérem az ég. Itt szabályok vannak. Érkezéskor újabb telefonok. Én a barátnőmnek, ő az orvos apjának, ő meg a sebész barátjának. Elég, ha holnap lát a doki.
Hát Németországban is megmutatom a fenekem. Ha nem ettem volna, már vágnák. Így viszont az idő előtti hazautat választom. Fáj. Veszek egy nyakpárnát.
A fenekem alá. Jobb. De fáj. Megmaradok? A német orvos szepszissel ijesztgetett. Schwechat, kocsi, még másfél óra. Rosszabb, mint a repülő. Szombathelyi kórház, a doki műt, újabb másfél óra. De itt legalább nem mozog alattam a föld szék. Már nevetek. Doki megjön. Fáradt. Látszik. Megsínylem? Rögtön behív. Akkor vágjunk! Altatást megúszom, de a fájdalmat nem. Ordítani tudnék. Helyette nevetek. Mit nevetek? Röhögök! Mélyről. Görcsösen, abbahagyhatatlanul. Mert Szabóék nevetnek, ha fáj.



--------------------------------------------------------------------------

Bár már hazatértem, de tervezem, hogy eddig meg nem írt élményeimről, rácsodálkozásaimról, az angol élet különbségeiről legalább utólag írok még. Addig is, itt olvashattok még rólam, tőlem: http://iranytucoaching.blogspot.hu
 
Oszd meg a Facebook-on


2014. február 10., hétfő

Cambridge-ben jártam



Már amikor először éltem Londonban, már akkor is vágytam legalább egy kicsit megismerni a vidéket. Azt terveztem, hogy elmegyek valami pár napos túrára. Végül jött egy lehetőség, a templomban, Wales-be utaztunk. Nagyon jó volt, örülök, hogy eljuthattam oda és különösen annak, hogy úgy, ahogy. No de a vidéki Anglia így kimaradt. Gondoltam, hogy hát akkor most! Most nem hagyom ki! „Karácsonyi szünetben” kerestem a lehetőségeket, de aztán arra jutottam, jobban megéri egy napos túrákat csinálnom Londonból, saját szervezésben. Ennek az első állomása volt most szombaton Cambridge.

Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni, hogy ez a világ egyik legismertebb egyetem-városa. Az első egyeteme több mint 700 éves, de rövid időn belül több másik is követte. A legújabb viszont alig idősebb, mint én.
Maga a város a Cam folyó partján épült, amely most rendesen árad, elöntve ezzel 1-2 olyan helyet, amelyen máskor sétálhattam volna, adva viszont egy különleges hangulatot a látogatásomnak.

2014. január 24., péntek

Egy kihallgatott telefonbeszélgetés öröme

Gyalogolok haza ma táncóráról, már majdnem itthon vagyok, mikor is jön velem szembe egy pasi. Már messziről hallom, hogy telefonál. Mikor egymás mellé érünk, csak pár szót kapok el. Ezt:

2014. január 9., csütörtök

Az én napjaim rövidebbek :(

Szokásos kis pihenős körutamra indultam a munkahelyemen. Azon gondolkoztam, vajon hány óra lehet. Kinéztem az ablakon, már majdnem sötét volt, de nem teljesen. Arra jutottam, hogy akkor 4 óra körül járhat, de rájöttem, hogy az Tatán volt és hogy azóta hosszabbodnak is a nappalok. Ennek utána kellett járnom. :)
Amikor beírtam a google-be angolul, hogy napfelkelte, ezt az oldalt dobta ki elsőnek: http://www.timeanddate.com/worldclock/astronomy.html?n=50
Megnéztem Londont és Budapestet is.

Képzeljétek, ma pont ugyanabban az időben ment le a nap (helyi idő szerint) Budapesten, mint Londonban. De nálatok egy fél órával előbb kelt! :)
 
Napfelkelte a megáradt Gangeszen (Londoni napfelkeltés képem nincs)


Azt hiszem, mostantól rendszeresen nézni fogom az oldalt. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fordul meg és lesznek itt hosszabbak a nappalok. :) Mert ennek be kell következnie, elvégre London sokkal északabbra van.



Oszd meg a Facebook-on


2014. január 6., hétfő

Már értem, hogy miért járnak az angolok télen is mezítláb



Egy újabb olyan repülésen vagyok túl, amikor tipikus angol időjárás fogadott. Esett. No meg persze fújt a szél.

Mondjuk meg  kell hagyni, lényegesen nagyobb hullámvasút-élményre számítottam leszállásnál – tekintve az ünnepek óta folyamatosan érkező híreket az angol viharokról. Szerencsére azonban inkább csak a gyomrom hullámzott, viszonylag sima volt a landolás. A transzfer buszom viszont nem várt meg. Vagy az ő órája járt rosszul, vagy az enyém...  :) Úgy 20 perc a tető alatt – mégis ázva, majd egy éjszakai busz, amely szinte rögtön jött. Ez úgy 5-10 perc gyalogtávra tett le a lakásomtól, de ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy a nadrágomból facsarni lehessen a vizet, mire hazaértem. Nyári záporok során lehet így elázni, ahogy nekem sikerült.

Nagyon elkeseríthettük Szent Péter odafönt, mert

2013. november 28., csütörtök

Rejtély a szobámban

Nagy Agatha Christie rajongó vagyok és inkább Miss Marple párti. Coach-ként talán nem kell magyaráznom, hogy miért is szeretem, ahogy az emberi természetből kiindulva oldja meg a bűntényeket. Elgondolkoztat, kikapcsol, tanít és szórakoztat egyszerre. Történeteit a TV-ben is követem. Egy részt akár többször is megnézek.



Így voltam a Bűbájos gyilkosok (angolul The Pale Horse = A Fakó ló) című epizóddal is. Abban van, hogy

2013. november 18., hétfő

Kérlek, maradj!



Hát ami hír még, nem is olyan kicsi…, hogy ugye a leendő új főnökünk, akiről már írtam, hogy végre megtalálták, de majd csak januárban kezd, Gabi, ő már most igyekszik jobban megismerni a csapatot, mind az embereket, mind a feladatokat. Mindenkivel szervezett négyszemközti találkozót és már amikor Ust-tel, a főnökömmel beszélt, akkor felmerült, hogy szeretnék, hogy maradjak. A mi négyszemközti beszélgetésünk szinte már csak erről szólt.

Plusz 6 hónappal indítottak és

Élmények meglepetéssel



Múlt héten kedden magyarokkal találkoztam, olyanokkal, akiket nem ismertem még korábban. Úgynevezett Meetup csoportban találtam őket. Van egy ilyen honlap, ahol hasonló érdeklődésű embereket lehet találni és programokat szervezni nekik illetve azokon részt venni. Ott kerestem rá londoni magyar csoportra és most találkoztam velük először. Jót beszélgettünk, megismertem egy-két jó fej vagy érdekes embert. Hát ha megyek még ilyenre, akkor lesz/lenne ez igazán érdekes.
Amúgy a coachingos eseményt is ezen az oldalon keresztül találtam. Oda megyek most kedden is. Egy bestseller könyv írója jön előadást tartani, nagyon kíváncsi vagyok rá.

Múlt héten csütörtökre is jutott program,

Templomi barátokkal



Úgy jött ki, hogy vasárnaponként a templomban sem csak egy sima istentisztelet volt sosem. Vagy Bibliaóra 2-től, egyszer angolul vendégelőadóval, vagy Teaszolgálat 4-től 8-9-ig (alanyi jogon és helyettesítésként is), múlt héten karácsonyi színdarab próba, (amit végül inkább lemondtam időhiány miatt,) vagy csak egyszerűen a beszélgetés folytatása egy pub-ban…

Templomi barátaimmal voltunk egy jó kis buliban is, ahol az angol és a magyar kultúra keveredett.

Coaching és Éviéknél



Szabadidőmben, vagy mondjuk inkább úgy, munka után igyekeztem a dolgaimmal törődni, coacholtam is, sőt, voltam egy coaching-business előadáson is, tök jó volt, de azért a jóból is kijutott.
Ahogy a szülinapi beszámolómban írtam, (ha még nem olvastátok, ITT találjátok)