De azért volt jó értelemben izgalmas élményem is az útról. A csalagút. Mert hogy azon jöttünk át a csatornán és nem komppal. Tulajdonképpen egy eszméletlen nagy vasúti végállomást vagy rendezőpályaudvart kell elképzelni a csatorna mindkét oldalán, tele különleges vonatokkal és a kompfelszálláshoz vagy a modernebb fizetős parkolókhoz hasonló sorompókkal, ahol rendszerezik a kocsikat, teherautókat, stb-ket, hogy ki melyik vonatra menjen. Mert hogy vonatokba kell beállni kocsistul. Asszem két autónként, de max 3-4, hermetikusan lezárják a vonatot, hogy ha valami baj lenne, akkor lehetőség szerint ne vesszen oda az egész vonat. A kocsikat kiékelik és indulhatunk. Az út mindössze 25 perc. Közben ki lehet szállni, de csak a kocsik mellé, kettő közé nem lehet menni, ugyebár nehogy ott maradj, ha összecsúsznának… Azért nem mondom, hogy minden izgalom nélküli, de nem is egy nagyon nagy élmény. A kompon legalább szép lehetne a kilátás, bár valószínűleg mi úgyis ködben jöttünk volna át, mert előtte is mindenhol az volt. (Kb. reggel 7-8 óra lehetett.)
Aztán mikor átértünk, ugye folytattuk az utunkat az autópályán – csak épp a másik oldalon. Beletelt pár percbe, mire ráeszméltem, hogy az a halovány furcsa érzékelés ez volt. Hogy nem jó oldalon vagyunk! Hogy jobbról előznek! Hát azt gondoltam, jó, hogy nem kell vezetnem! :) De gyalogosan közlekedni sem olyan egyszerű. A zebrán való átkelésnél eleinte húszszor elfordítod a fejed jobbra és balra, mielőtt lelépsz. Különösen akkor, ha egy saroknál mész át. Azt még mindig nem sikerült megszoknom, hogy ilyenkor honnan is várhatok autót. De a nagyobb kereszteződéseknél szerencsére a zebránál ki van írva, hogy jobbra vagy balra nézz. A kisebb utakon már viszonylag „jól vagyok”. De a buszmegállót folyamatosan a másik oldalon keresem, a busz és a metró érkezését a másik oldalról várom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése